Függőség a Családban – de mit tehet a gyerek?

Függőség a Családban – de mit tehet a gyerek?

A szenvedélybeteg szülők gyerekei sokszor ijesztően magukra maradnak a rendezetlen családi hátterükkel, és nem is biztos, hogy felismerik: ami otthon zajlik, az nem normális. És sokszor azt sem tudják, hogy kaphatnak segítséget.

A társadalom ma is tabuként kezeli a szenvedélybetegségeket, így méltatlanul kevés szó esik például arról, hogy soha nem csak a függőket, hanem azok családját, környezetét is érintik. Magyarországon 3-400 ezer gyerek is élhet ilyen családban. A felnőttek talán annyival könnyebb helyzetben vannak, hogy amikor már nagyon tarthatatlanná válnak a családi viszonyok, nagyobb eséllyel kérnek segítséget.

„Azok a gyerekek, akik függő családokban nőnek fel, gyakran jó ideig természetesnek veszik, hogy ami otthon zajlik, az normális. Ezekben a családokban a „ne bízz, ne érezz, ne beszélj!”-szabályok működnek” – kezdi Soós Dóra szociális munkás, családterapeuta-jelölt, aki a Kék Pont Alapítvány által indított hozzátartozói csoport egyik vezetője lesz.

Talán Susan Forward fogalmazta meg a legjobban, mit is jelent az alkoholizmus egy családban: olyan, mintha dinoszaurusz lenne a nappaliban. A kívülállók számára lehetetlen nem észrevenni, de a családban élők olyannyira lemondtak a reményről, hogy a dinoszaurusz valaha is eltűnik, hogy inkább nem vesznek róla tudomást – mindez nem félrenézés vagy feladás. Sokkal inkább a túléléshez kell.

„Sok közös jellemzőjük van ezeknek a gyerekeknek: mivel nem kapják meg az állandó szeretet vagy a biztonságot, később, felnőttként nehézségeik lesznek a szeretet adásával vagy elfogadásával. Közös bennük a túlzott felelősségérzet is, az érzés, hogy meg kell menteniük a függő szülőjüket vagy szüleiket” – mondja Soós Dóra.

 

Mivel a függők gondolatai leginkább a szenvedélyük körül forognak, a hozzátartozók pedig gyakran erejükön felül igyekeznek egy normális család látszatát kelteni, a gyermek igényei háttérbe szorulnak. Az elhagyatottság érzése mellett rengeteg elfojtott harag lehet bennük, és gyakran nem is ismerik fel segítség nélkül ezeket az érzéseket, csupán van bennük valamilyen belső űr vagy diszkomfort érzés. Ez persze veszélyeztetetté teheti őket arra, hogy maguk is szerhasználókká váljanak, vagy hogy külső ingerektől várják a belső egyensúly helyreállását.

A függő szülők gyermekei már nagyon korán megtanulják, hogyan becsüljék le saját magukat, a szükségleteiket, a vágyaikat. Egyrészt mert nem bátorító, támogató hátterük van, másrészt pedig mert gyakran úgy gondolják: ők tehetnek arról, hogy szüleik szenvedélybetegek. „Talán nem is tudatosul a fejükben, de összefüggést keresnek a szülő viselkedése és a saját értékük között. ‘Ha jobb lennék, több lennék, biztos nem inna.’ Ez egy óriási csapdahelyzet. Ráadásul kialakul egy rettentően káros szerepcsere is: a gyerek úgy érzi, hogy ha nagyobb biztonságot nyújtana a szülőjének, megváltozhatna a helyzet, holott épp neki lenne erre a legnagyobb szüksége” – teszi hozzá Soós Dóra.

A sorstársi közösségben nem vagy buta

Szerencsés esetben az erős szégyen ellenére a gyerek megnyílik egy kortársának vagy tanárának: ezek gyógyító kapcsolatok lehetnek, illetve mintát adhatnak a biztonságos kapcsolódásra. Ez adja az alapját a kamaszcsoportnak is.

„Felszabadító erővel bír, ha valaki megtapasztalhatja, hogy vannak emberek, akik értik, miről beszél – mondja a szociális munkás. Ezekre a gyerekekre jellemző – főleg, ahogy idősödnek –, hogy nehezen tudnak spontán módon játszani. Ők alapvetően elővigyázatosabbak, mindig résen vannak, félnek a kiszámíthatatlan helyzetektől. Saját maguk lekicsinylése miatt egy apró kudarc is mélyebb érzelmi állapotba taszíthatja őket. A váratlan helyzeteket úgy élik meg, hogy azoknak tétjük van, ott teljesíteni kell.”

Bármilyen önsegítő csoport nagy segítség lehet a rendezetlen hátterű gyerekeknek, hiszen megtapasztalhatják, hogy lehet beszélni, lehet magukat kipróbálni, anélkül, hogy bárki is minősítené őket. Gyakori, hogy függő családokban címkézik egymást az emberek. „A hülye vagy, béna vagy, buta vagy” típusú mondatok valósággal beégnek, a gyerekek pedig továbbviszik ezeket a felnőtt életükbe. A sorstársi közösségben elfogadjuk, amit a másik érez vagy gondol.”

A saját határok meghúzása a legfontosabb, és még a függőnek is segíthet

A szakember úgy véli, ha a gyerek megtapasztalja, hogy a csoporttársai vagy a csoportvezetői számára elfogadható és szerethető, úgy, ahogy van, kialakulhat egy erős biztonságérzet. „A kapcsolatok mentén lehet változtatni. Ha apró léptekben megtapasztalják, hogy őket itt nem fogják kibeszélni, lenézni, vagy bántani, ráadásul mások is elmesélik a történeteiket, akkor egyre nagyobb lépéseket tehetnek meg a későbbiek folyamán.”

„Az önbecsülés helyrehozása hosszú, tudatos munka, sok év kell hozzá, hogy az eredmények látszódjanak” – mondja Horváth Andrea, a pécsi INDIT Közalapítvány terápiás segítője. Öt éve vezet önismereti csoportot, bár hozzá leginkább olyan fiatal felnőttek járnak, akiknek nem sikerült átírni a hozott mintát: már gyerekkorukban is problémás családdal rendelkeztek, de csak később, a felnőtt kapcsolataikban derült ki, hogy milyen erősen befolyásolta a mostani személyiségüket, vagy azt, milyen párt választanak maguknak.

Sokkal fontosabb azonban, hogy a csoportok igyekeznek tudatosítani: a szülő gyógyulása nem a gyerek felelőssége.

A további cikket a HVG online felületén olvashatja